Az ember lelke különös teremtmény.
Mikor nagy fájdalom, megrázkódtatás éri, megdermed.
Elalszik.Tetszhalottá válik.
A fizikai lét persze nem áll meg, és nem hagyja az embert.
Úgy kell csinálnia, mint a többi embernek: reggel fel kell kelni, a kávét meg kell inni…
Mert utána el kell menni dolgozni, vásárolni kell, takarítani…
Megkísérelni beosztani a beosztható erőforrásokat.
Közben emberekkel beszélni, úgy tenni, mintha érdekelne bármi, amit tesznek, mondanak, vagy gondolnak.
Én azzal védekezem az alvási periódus ellen, hogy mániákusan a most-ban akarom tartani magam.
Mert most épp nincs fájdalom.
Most épp nem fagyunk meg éhen,
Most épp van, akivel jól érezzük magunkat.
De igazából alszom. Mint rengeteg ember, akit bánat ért.
Hogy mennyire így van ez, arról sóhajok, hallgatások, magukba révedések árulkodnak.
És a tekintet.
Előveszel egy régi fényképalbumot, és nézed : a gyerekeid..itt nyaraltunk… ott kirándultunk…
Te nem látsz mást a fényképen, csak a csillogó szemeket.
Azután csendben kiosonsz, és a tükörben megnézed a saját tekintetedet. ..és akkor már minden világos.
Az álmok netovábbja persze az ébredés.
Hogy majd jön valaki. Valaki, aki csak ránk néz, és egy pillantásától felébredünk.
Újra olyanok leszünk, mint régen.
Tele energiával, életkedvvel, és nem kell hajszolnunk a most-ot, mert az körülölel minket, lágyan, simogatóan, édesen, mint a nyáresti szellő.
Ezért aztán elmenekülünk a világból, a valóságosból.
Álmodni a csodáról.
És menetelünk egymás mellett, szomorú tekintetű zombik.
És várjuk, hogy egy másik zombi jöjjön, és megváltson minket a szenvedéseinktől.
Kommentek