-Nem hiszem el!
-De így volt, hidd csak el!
-És most?
-Nem tudom.Boldog vagyok, azt hiszem.
-Hogy voltál rá képes?
-Csak úgy megtörtént…
-???
-Na jó, nem éppen…
-Tudod, bárkiről el tudtam volna képzelni, csak rólad nem..
-Ugyan már…
-Körülötted minden olyan tökéletes…
-Semmi sem az, bennem már régen nem..
-Nem is látszik rajtatok, szépen éltek:rendes férj, szép gyerek, segítő szülők…
Adósságotok sincs, dolgoztok mind a ketten…
-Hát nem érted? Pont ezért…
Már régen azt érzem, hogy nem szeretem…
vagy lehet, hogy nem is szerettem sosem…
-Miért mentél akkor hozzá?
-Mert kellett…
Mert ilyen ez az egész, férjhez mész, gyereket szülsz..
Egy darabig csak erről szólt az életem….
Boldog család…főzni-mosni-takarítani…
Férjecskét pátyolgatni….
És én…sehol sem voltam benne..
Észre sem vettem, hogy én is VAGYOK..
-De most más a helyzet, nem?
-ÉLNI szeretnék, érted?
A létezés még nem élet…
Nem is éltem még…
És lassan már megöregszem…
És azt szeretném, ha szeretnének…
ENGEM…
-Ne mondd, hogy nem szeret…!
-Amit adok neki ,azt szereti….
A biztonságot, a kényelmet….
De soha nem értett meg,,,
Nem beszélhetem meg a dolgaim vele…
Persze ő mindent elmond…részletesen….
De csak hallgatom, nem érdekel…
-Ezt nem igazán értem….
-Mit nem értesz?
Minden beszélgetésünk egy síkon mozog…
Amikor próbálok érzésekről, hangulatokról beszélgetni vele..
Zsákutca…érted?
Vagy oda sem figyel…vagy leállít…vagy ideges lesz tőle
-Értem.
-Erre mondják azt, hogy társas magány….
-És a szex?
-Imádja a testem….
-Hát akkor az jó, nem?
-Ezt sem érted?
Pedig nő vagy te is….
Minek nevezik azt, akinek a teste kell…csak…?
-Úristen!
-Ezer éve nem volt már jó vele…
-És most ez a másik?
-Ő csak a lelkemnek kell…
Kellett….
-Miért beszélsz múlt időben?
Azt mondtad, most boldog vagy….vele…?
-Boldog vagyok. Igen.
Egyedül, Önmagamnak.
-Ezt nem értem…
-Mert most már tudom, hogy lehet szeretni engem…
SZERETHETŐ vagyok….
Ezért kellett a másik nekem.
-Szeretésre….