Csak 17 évesen érezheti az ember….
Hogy valami történni fog.
Mert itt van már az ideje.
És benne van minden napodban a várakozás.
És a vágy a szerelemre.
Előtte nem láttam sosem…
Házibuli…körülöttem vidám emberek…szilveszter…
Gubbasztottam egy sarokban.
Csak voltam.
Belépett.
Rám nézett.
Én vissza.
Táncoltunk.
Haza mentem.
Egy évig kísértett ennek az egy táncnak az emléke.
Száz éjszakán át színezgettem magamban a tervet, hogyan szerzem Őt meg.
Ha csak Rá gondoltam remegtem vagy lázban égtem.
Rá egy évre lettem az övé.
És újabb három évig csak az övé volt mindenem.
Nem létezett más, csak Ő volt nekem.
Vége lett.
Sokáig halott voltam.
De nem szabad volt tudnia senkinek.
Őrülten szenvedtem, és nagy őrültségeket tettem.
Sokáig fájt az emléke.
Fáj még most is…azt hiszem.
Feleségül vette a kolléganőjét.
Én pedig terhes lettem és férjhez mentem.
Elköltözött messzire.Sokáig nem tudtam róla semmit.
Amikor a második gyermekem vártam, összefutottam vele.
Beültünk egy kávéra.
Nem felejtem el, ahogy nézett…
“Nem vagyok valami boldog….”-mondta.
Miért nem?-kérdeztem.
“Elfelejtettem mi az…”-felelte azzal a furcsa félmosolyával, amit annyira szerettem.
Élménybeszámolót tartottam a gyerekemről, csacsogtam, nevetgéltem….
Csak a találkozásunk után jó pár nappal döbbentem rá, hogy ő szinte nem árult el magáról semmit sem.
Teltek az évek.Néha egy-egy hír róla.
Elvált, bár gyönyörű lánya született….akiből tehetséges táncos lett.
Aztán pár napja egy összejövetelen összefutottam egy régi közös ismerősünkkel.
Felelevenítettünk régi szép emlékeket.
Aztán egyszer csak azt mondta.
Tudod, hogy a régi szerelmed feleségül vett téged?
Nem értettem, csak bambán bámultam rá.
Erre elővette a mobilját.
Ott volt Ő és Én.
Egy esküvői fényképen.
Ahogy azt én régen olyan sokszor elképzeltem …
Én hófehérben, boldog mosollyal arcomon, Ő átölel szerelmesen.
De valahogy Ő megöregedett.
Én maradtam….. szép és fiatal.
Kommentek