Mindig egy újabb esély?

Két ember kapcsolatában az élet adhat újabb és újabb esélyeket  mindig.
Én nem.
Már soha.
Akkor sem, ha százszor belehalok.

Nem érdemes visszanézni, csak előre mindig.
Ha már egyszer nem tudok bízni, hinni egy emberben, akkor az már megölt egyszer bennem valamit.
Fel lehet támasztani az érzelmeket, a vágyakat is…igen.
Az első bizonytalanságig, az újabb kérdőjelig.

És minden kezdődik előlről:lélek-viharok…
Szenvedés, harag, hiány…
A szenvedés elhatározás kérdése…
A harag újabb haragot szül…gyűlöletre tanít…
És aki gyűlöl, az legyőzetetett mindig.

A hiánnnyal meg kell barátkozni.
Ilyenkor már az eszemmel döntök: kilépni, elfelejteni.
Vagy, ha a felejtés nem megy, a lelkem legmélyebb zúgába eltemetni minden szép emléket, és azt megőrizni.
Örökre megőrizni.
Bármilyen nehéz is.

Mert rájöttem, ami működőképes kapcsolat, az magától működik.
Mindenféle mocskos játszma nélkül.
Csak úgy, természetesen…
Mindenféle görcsök,hisztik nélkül.

És nem kell a kapcsolatokat sem bekategorizálni, felcímkézni…
Mert, ha két ember talál egymásban valami értékeset, teljesen mindegy minek nevezzük a kapcsolatukat.
Az idő úgy is megold mindent…
Mindig.