Akárhányszor meghallom a dallamot, Te jutsz eszembe.
De ez így nem is igaz. Mert mindig velem vagy.
Inkább a fájdalom hasít belém újra, meg újra…
Tudtam, hogy elmész. …egyszer majd.
Már akkor tudtam, mikor rád találtam.
Tudtam, hogy menned kell…egyszer majd.
És mindig megrémültem, mikor azt gondoltam, hogy most van az a nap….
Ezért kapaszkodtam, néha túlságosan…
Mert féltem…
Egész életemben egyedül voltam, amíg rám nem találtál…
És akkor már tudtam,egész életemben téged vártalak.
És eljött a nap…
Te tudtad, nekem idő kellet, hogy felfogjam.
Ezért hívtalak fel még néha: egy hónap, három hónap, egy év múlva..
Már nem kereslek. Elég, ha tudom, hogy:VAGY.
Ezt már nem tudjuk helyrehozni, túl messze sodródtunk a magunk útján.
Nem kereshetlek, mert akkor nem lennék az, aki vagyok, akivé nélküled váltam…
Nem mondhatom el, hogy igazából mit érzek.
Nekem választásom sem volt:szabadon nem dönthettem.
Ezért éltem meg minden pillanatot: az ITT és MOST-ban VELED.
Nem hagyhatom, hogy eluralkodjon felettem a bánat.
De hidd el, hogy féltelek.
Nem mondhatom el, mert az fájna.
De nem tudom hogy kinek jobban.
Élek hát tovább. A tudattal, hogy valahol vagy.
És az emlékekkel.
Nekünk csak ennyi adatott meg…ebben az életben.
Kommentek