Na, nem azon a bizonyoson…
Bár végső soron teljesen megfelelő a helyszín “annak” is, ahogy végig gondolom.
Szóval állok a placcon.
Minden nap.
Külváros. Útmente. Kellőképp elhagyatott.
Mivelhogy ott szed fel a busz minden délután haza fele a munkából.
Néha ketten állunk. Sorstársnőm ugyanazon okból.
Bár múltkor már megfenyegetett az esernyőjével, hogy elkerget .
Mivelhogy ne legyek konkurencia.
Félreugrás és sárfelverődés szempontjából.
Én pedig szomorúan állapítom meg magamról:placc-szindrómás vagyok.
A minden reggeli ruhaválasztásnál szakértő szemmel végigpásztázom a választékot.
Csupa belevaló nőcis cucc.
És a végén farmernadrág, póló.Merthogy a sorsom: a placc.
És ha már nem kerülhetem el a sorsom, legalább ne legyek kihívó.
Minél jobban igyekszem ez irányban,annál inkább kiábrándító, amit tapasztalok.
Fékcsikorgás, füttyszó, félreérthetetlen invitálások.Tűröm.
Míg nem egy szép napon, tűsarkú, miniruha, smink, frizura.
Munkahelyi megjelenés miatt muszájból. Meg :”na végre, nézzek már ki valahogy!”
Délután aztán ott imbolygok a tűsarkúban a placcon, és várom a szokásos műsort.
Műsor sehol. Csak úgy húznak el mellettem szótlan az autók.
Végignézek magamon. Talán időközben láthatatlanná váltam?
Látom magam.Akkor…..?
Ki érti ezeket a hímneműeket?
Én nem. Az biztos.
Ja, amúgy meg éljen a tűsarkú! Ezentúl a táskámba rakom.
Úgy állok a placcra.
Biztos, ami biztos.
Kommentek