Az elutasítás az egyik legkegyetlenebb érzés.
Amikor közli veled, hogy menj el, nem kellesz, te már felesleges vagy.
Nem biztos, hogy kimondja, csak érezteti.
Nem meri kimondani, hogy vége.
De úgy intézi, hogy neked legyen eleged belőle!
Amikor közli veled, hogy menj el, nem kellesz, te már felesleges vagy.
Nem biztos, hogy kimondja, csak érezteti.
Nem meri kimondani, hogy vége.
De úgy intézi, hogy neked legyen eleged belőle!
A bizonytalanság miatt, amit érzel, felhívod.
Felveszi ugyan, de egy “visszahívlak majd”-dal leráz.
A visszahívás is csak pár mondat.
Te azért hívtad, mert csak a hangját akartad hallani, ő nem tud mit kezdeni veled. Érzed valahol mélyen, hogy a hangod sem azt jelenti számára, mint régen.
Úgy, ahogy te sem.
Utána percekig bámulod a néma telefonodat, próbálod tisztázni az érzéseid magadban.
És akkor már tudod, mit akar.
Azt akarja, hogy besokallj a mellőzéstől, megaláztatástól, hogy pitizel neki, mert szereted!
Te pedig csak ott állsz összezavarodva, megpróbálod meggyőzni magadat valamiről, amiről a szíved azt suttogja: hazugság.
Eddig arra vártál, hogy jelentkezzen.
Pár napig bírtad.
Aztán kerested. Mindig csak te kerested. Újra és újra.
Mert te tőle vagy boldog. Folyamatosan megalázod magad.
És vársz arra, hogy ő is keressen.
Hogy ne hazudjon.
Nem tudod biztosan, csak érzed, hogy más is van számára, aki még nem biztos.
Valahogyan az ösztönöd megsúgja.
Rákérdezel, de tagadja.
Mert téged nem enged el, magánál tart, hátha nem jön be a másik…
Egyszer csak sok lesz minden, és az eszed azt mondja: köszönöm, ebből nem kérek!
Nem kérek több fájdalmat, hazugságot, bizonytalanságot, gyávaságot!
Megrázod magadat és kimondod halkan: nem!
És akkor már tudod: vége van.
Egy hétig csak a fájdalom vagy, utána a fásultság és a kimerültség.
Az eszed feladta.
A szíved még nem.
Vársz.
Ő jelentkezik. És támad.
Mindennek te vagy az oka, hogy olyan voltál, amilyen és úgy szerettél, ahogyan szerettél…
Eltelik pár hét, hónap…és te csak vársz!
Vársz egy jelre egy másik embertől, akit valaha szerettél.
Várod, hogy jelentkezzen, hogy azt mondja: hiányzol, szeretlek, kellesz!
És sokáig vársz.
Benned még ott vannak az érzelmek felé, annak ellenére, hogy kifelé mást játszol.
Vársz az időre, hogy múljon.
Vársz arra, amit már nem is szeretnél, mert mindent átalakított benned, és már őt is más szemmel látod, elemzed az emlékeidet, átéled újra….
Közben megtanulsz úgy várni, hogy ne fájjon, hogy ne hiányozzon.
És rádöbbensz, nem ésszel vársz, hanem még mindig a szíveddel!
Aztán elkezdesz félni attól, hogy jelentkezik, mert úgy érzed, hogy lezártad.
De minden egyes jelentkezésénél kiderül, hogy nem!
Tudod, hogy valamilyen lelkiismeret furdalása van irántad.
Mégis felzaklat, fáj, és utána újra várod!
De, mire is vársz?
Hiszen nem tudja azt mondani neked, hogy szeretlek!
Nem a barátja akarsz lenni…bár eljátszol a gondolattal…
Múlik az idő, és egy idő után észreveszed, hogy már nem várod!
Csak azt akarod tudni, hogy jól van, boldog, és ott egy másik az életében!
Megtudod.
Akkor mire is várnál?
Az biztos, hogy nem azt várod, hogy boldogtalan legyen, hogy vége legyen azzal a másikkal. Mert szereted.
Csak jót szeretnél neki. Még akkor is, ha neked fáj!
És már nem várod, nem nézed meg, nem keresed, nem félsz!
Már nem vele kelsz, nem vele alszol el…benned van, de másképpen…megérted, hogy mindig is benned lesz…
Már tőle sem vársz semmit.
Rájössz: várakozni annyi, mint bizonytalanságban élni! Folyamatosan.
Ez az az állapot, ami egyre lejjebb és lejjebb húzhat. Tudod: erre nincs szükséged!
Már nem vársz.
Kiálltál egy próbát.
Újra szabad vagy!
Felveszi ugyan, de egy “visszahívlak majd”-dal leráz.
A visszahívás is csak pár mondat.
Te azért hívtad, mert csak a hangját akartad hallani, ő nem tud mit kezdeni veled. Érzed valahol mélyen, hogy a hangod sem azt jelenti számára, mint régen.
Úgy, ahogy te sem.
Utána percekig bámulod a néma telefonodat, próbálod tisztázni az érzéseid magadban.
És akkor már tudod, mit akar.
Azt akarja, hogy besokallj a mellőzéstől, megaláztatástól, hogy pitizel neki, mert szereted!
Te pedig csak ott állsz összezavarodva, megpróbálod meggyőzni magadat valamiről, amiről a szíved azt suttogja: hazugság.
Eddig arra vártál, hogy jelentkezzen.
Pár napig bírtad.
Aztán kerested. Mindig csak te kerested. Újra és újra.
Mert te tőle vagy boldog. Folyamatosan megalázod magad.
És vársz arra, hogy ő is keressen.
Hogy ne hazudjon.
Nem tudod biztosan, csak érzed, hogy más is van számára, aki még nem biztos.
Valahogyan az ösztönöd megsúgja.
Rákérdezel, de tagadja.
Mert téged nem enged el, magánál tart, hátha nem jön be a másik…
Egyszer csak sok lesz minden, és az eszed azt mondja: köszönöm, ebből nem kérek!
Nem kérek több fájdalmat, hazugságot, bizonytalanságot, gyávaságot!
Megrázod magadat és kimondod halkan: nem!
És akkor már tudod: vége van.
Egy hétig csak a fájdalom vagy, utána a fásultság és a kimerültség.
Az eszed feladta.
A szíved még nem.
Vársz.
Ő jelentkezik. És támad.
Mindennek te vagy az oka, hogy olyan voltál, amilyen és úgy szerettél, ahogyan szerettél…
Eltelik pár hét, hónap…és te csak vársz!
Vársz egy jelre egy másik embertől, akit valaha szerettél.
Várod, hogy jelentkezzen, hogy azt mondja: hiányzol, szeretlek, kellesz!
És sokáig vársz.
Benned még ott vannak az érzelmek felé, annak ellenére, hogy kifelé mást játszol.
Vársz az időre, hogy múljon.
Vársz arra, amit már nem is szeretnél, mert mindent átalakított benned, és már őt is más szemmel látod, elemzed az emlékeidet, átéled újra….
Közben megtanulsz úgy várni, hogy ne fájjon, hogy ne hiányozzon.
És rádöbbensz, nem ésszel vársz, hanem még mindig a szíveddel!
Aztán elkezdesz félni attól, hogy jelentkezik, mert úgy érzed, hogy lezártad.
De minden egyes jelentkezésénél kiderül, hogy nem!
Tudod, hogy valamilyen lelkiismeret furdalása van irántad.
Mégis felzaklat, fáj, és utána újra várod!
De, mire is vársz?
Hiszen nem tudja azt mondani neked, hogy szeretlek!
Nem a barátja akarsz lenni…bár eljátszol a gondolattal…
Múlik az idő, és egy idő után észreveszed, hogy már nem várod!
Csak azt akarod tudni, hogy jól van, boldog, és ott egy másik az életében!
Megtudod.
Akkor mire is várnál?
Az biztos, hogy nem azt várod, hogy boldogtalan legyen, hogy vége legyen azzal a másikkal. Mert szereted.
Csak jót szeretnél neki. Még akkor is, ha neked fáj!
És már nem várod, nem nézed meg, nem keresed, nem félsz!
Már nem vele kelsz, nem vele alszol el…benned van, de másképpen…megérted, hogy mindig is benned lesz…
Már tőle sem vársz semmit.
Rájössz: várakozni annyi, mint bizonytalanságban élni! Folyamatosan.
Ez az az állapot, ami egyre lejjebb és lejjebb húzhat. Tudod: erre nincs szükséged!
Már nem vársz.
Kiálltál egy próbát.
Újra szabad vagy!
Kommentek