Rám tört.Hagyom.
Igazából csendelek.
Két nap szabadságot engedélyeztem magamnak.
Egyedül vagyok a lelkemmel.
Na, ez nem biztos, hogy jó nekem…
Amúgy meg számot vetek az életemmel.
Nem először és nem is utoljára.
De valahogy fáj tudni, hogy már kevesebb van hátra, mint amit eddig megéltem.
Tegnap megrohantak az emlékek.
Jók is, rosszak is, vegyesen.
Miért van az, hogy az összes fájdalmamra jobban emlékszem, mint ami jó volt az életemben?
Örök nőként nézegetem magam a tükörben.
Hol látszanak meg…
Rájöttem:a szememben.
Persze, a szemek mesélnek.
Utólag elemezgettem az ilyen-olyan tetteimet…
Rádöbbentem valamire.
Én nem tudok bántani embereket.
Senkit sem.
Inkább hátatfordítok és csendben elmegyek.
Onnan, ahol már nem jó nekem.
Egyszer majd innen is eltűnök.
Szépen, csendben.
Kommentek