Kérdeztétek, hát elmondom…..
Nem. A nevem nem fontos.
Egy ember lényege belül lakozik.
Az a 21 grammos lélek, ami számít.
Ami halálunkkor a testünkből távozik.
Már azt is tudom, hogy én mindig magányos voltam…vagyok …és maradok…
Régen szabadságnak hívtam…
És hogy megóvjam, vagány lettem és vadócos, hogy az érintés később ne fájjon…annyira ne fájjon….
Ha szomorú vagyok, akkor nagyon.
Belém mar, áthasít, elgyengít, elzsibbadok és meghalok….
Menekülnék, de nem tudok.
Ilyenkor megszállottan rajzolok.
Lelkem nyomai majd a megsárgult papírlapokon…
Aztán meg mazochista is vagyok.
Vonzom a szenvedést.
Ha véletlenül megfeledkeznék róla, mindig rám talál…
És minél több sebet kapok, annál kitartóbban űzöm, amit úgy hívok: a démonom.
És valahogy nem találom, amit egyre megszállottabban keresek: az élet értelmét.
Tudni akarom, mi végre vagyok a világon?
Kérdések, amik megmarkolják a szívemet és összeszorítják, mint egy szivacsot…
Gyakran megjátszom, hogy közönyös vagyok és józan.
A közöny az fájdalom?
A józanság oltalom?
Mit vétettem a Jóistenkének, hogy ilyen hülyére alkotott?
Kommentek