Kislányként a nagy diófa egyik ágán volt egy hintám….
Órákig képes voltam hintázni….
Repültem….boldog voltam……..szabad voltam……
És nem számított az idő.
Órákig képes voltam hintázni….
Repültem….boldog voltam……..szabad voltam……
És nem számított az idő.
Aztán felnőttem, kinőttem a hintámat.
De rájöttem, hogy hintázunk mindannyian.
De rájöttem, hogy hintázunk mindannyian.
Most hiába nézek hátra, senki sem löködi a hintámat….
Én vagyok az, aki játszik…
Én vagyok, aki gyorsít a tempón vagy lassít…..
Hol fent vagyok, hol lent….
Most félek.
Hova lett az a szabadság, az a boldogság, amit gyerekként éreztem?
Gyerekként nem féltem.
Csak vártam.
Mindig a holnapot vártam.
És azt, hogy végre elkezdődjön az életem.
A jelen nem érdekelt, a “majd, ha … “
Fel akartam nőni, azt hittem felnőttként könnyebb…
Most szeretnék újra gyerek lenni…
Tágra nyitott szemmel, csodálkozva ártatlanul nézni a világra…
Nem tudni a sok mocskot és szennyet….
Nem elveszíteni, hanem megtalálni a HIT-et.
Mindig a holnapot vártam.
És azt, hogy végre elkezdődjön az életem.
A jelen nem érdekelt, a “majd, ha … “
Fel akartam nőni, azt hittem felnőttként könnyebb…
Most szeretnék újra gyerek lenni…
Tágra nyitott szemmel, csodálkozva ártatlanul nézni a világra…
Nem tudni a sok mocskot és szennyet….
Nem elveszíteni, hanem megtalálni a HIT-et.
További linkek:
Kommentek