Nem is tudom, mikor volt utoljára ilyen álmatlan éjszakám, mint a múlt éjszaka…
Valamikor tíz után felpattantak a szemeim, és úgy maradtam…
Rámtört és teljesen beborított valakinek a hiánya…
Ez volt az az érzés, amit a hétköznapok forgatagában elnyomtam és mélyen eltemettem magamban: nem szabad, hogy rá gondolj, csak tedd a dolgodat…!
De itt volt ez az éjszaka, a csend, a sötétség, egyedül a gondolataimmal…
Rá gondoltam, akire nem szabad…
Hallottam, ahogy a nevemet mondja…
És újra éreztem magamon a pillantását, puha szájának érintését, bőrének ízét…
Újra velem volt…egy varázslatos állapotban…
Szerettem. Mint még senkit soha.
Szeretem még mindig.
Hiába telt el annyi hónap, csak ő kell…vagy senki.
Már tudom. Teszteltem magam.
Belémvésődött.
Nevetséges, hogy az idő majd felejtést hoz…
Az idő csak szenvedést hoz…
Hiába döntöttem ésszel ebben a kapcsolatban.
Ahol érzelem van, ott semmi helye a racionalitásnak.
Felkeltem és írtam egy levelet.
Leírtam mindent, amit csak érzek, közben folytak a könnyeim…hagytam.
Aztán fogtam a papírlapot és meggyújtottem.
Néztem, ahogy lángol, majd elporlad, csak egy szikra maradt…elfújtam.
Csak ültem ott, a hamut nézve és azt mondogattam: hülye vagy…
Igen az vagyok. Egy idióta.
Mert hinni akarok abban, hogy ezt a levelemet ő megkapja.