Álmatlan éjszaka

Nem is tudom, mikor volt utoljára ilyen álmatlan éjszakám, mint a múlt éjszaka…

Valamikor tíz után felpattantak a szemeim, és úgy maradtam…

Rámtört és teljesen beborított valakinek a hiánya…

Ez volt az az érzés, amit a hétköznapok forgatagában elnyomtam és mélyen eltemettem magamban: nem szabad, hogy rá gondolj, csak tedd a dolgodat…!

De itt volt ez az éjszaka, a csend, a sötétség, egyedül a gondolataimmal…

Rá gondoltam, akire nem szabad…

Hallottam, ahogy a nevemet mondja…

És újra éreztem magamon a pillantását, puha szájának érintését, bőrének ízét…

Újra velem volt…egy varázslatos állapotban…

Szerettem.  Mint még senkit soha.

Szeretem még mindig. 

Hiába telt el annyi hónap, csak ő kell…vagy senki.

Már tudom. Teszteltem magam.

Belémvésődött.

Nevetséges, hogy az idő majd felejtést hoz…

Az idő csak szenvedést hoz…

Hiába döntöttem ésszel ebben a kapcsolatban.

Ahol érzelem van, ott semmi helye a racionalitásnak.

Felkeltem és írtam egy levelet.

Leírtam mindent, amit csak érzek, közben folytak a könnyeim…hagytam. 

Aztán fogtam a papírlapot és meggyújtottem.

Néztem, ahogy lángol, majd elporlad, csak egy szikra maradt…elfújtam.

Csak ültem ott, a hamut nézve és azt mondogattam: hülye vagy…

Igen az vagyok. Egy idióta.

Mert hinni akarok abban, hogy ezt a levelemet ő megkapja.

Címkék:
Tovább a blogra »